Termékek Menü

Filkey Péter, a nagy játékos I.

Filkey Péter, a nagy játékos I. Fiatalon festő vagy grafikus akartam lenni… – kezdődött a beszélgetés Péterrel, akivel május elején találkozott a TrombitaGuru Szerkesztősége.

Filkey Péter a Szőnyi Erzsébet Alapfokú Művészeti Intézmény igazgatóhelyettese, rézfúvós tanár, a törökbálinti Fél Tíz Szalonzenekar alapító tagja. Fúvós zenei karrierjét Lakatos Tóni egykori bandájában kezdte közel 17 évesen, majd innen – majdnem – egyenes út vezetett Borst Rudolf ’tanodájába’. Ott volt a Rock Színház megalakulásakor, kisegített a legendás Stúdió11-ben, három zenekarral bejárta a négy skandináv országot, de a legnagyobb zenei élményének talán a Budapest Big Band-ben való közreműködését tartja.

Kalandos életút, rengeteg tapasztalat és sok-sok érdekes történet áll Péter bibliográfiájában, melyet ma leginkább a diákok tanításában és felkészítésében tud kamatoztatni.

Állítólag tehetséges voltam – vallja szerényen, amin jót mosolygunk, és már mesél is tovább.  –   Gyermekként a szüleim választottak nekem hangszert. Így 6 évig jártam zongorázni, ami – ma már tudom – zenei alapnak nagyon jó volt, de annyira nem találtam meg benne önmagam. Ellenben nagyon szerettem és tudtam is rajzolni. A kisképzőbe azonban helyhiány miatt nem jutottam be, amit akkor eléggé zokon vettem. Végül egész más irányú középiskolába kerültem és közlekedésgépész technikus lettem.

A trombita később került az életembe, egész véletlenül. Fiatalon, valamilyen hangszeren már tanult barátok gyakran alapítanak zenekart. Ez történt velünk is.  Többnyire nálunk próbáltunk, gyakran ismeretlen zenészekkel is. Ahogy kellett, volt zongora, klarinét, szaxofon – utóbbit Lakatos Tóni fújta -, s így került elő valaki pincéjéből egy trombita. Bár mindenki kipróbálta, akkor csak nekem szólalt meg. Ekkor kezdődött az a szenvedélyes tanulás, mely során a hangszer életem részévé vált.”

Filkey Péter ezután a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola rézfúvós tanszakán 1980-ban végzett, majd 1983-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Debreceni Tagozatán. A keserves, kötelező katonai szolgálat után a Gödöllői Zeneiskola rézfúvós tanára lett, majd különböző műfajú és összeállítású zenekarral járta be a skandináv országokat.  Budapesten színházi zenészként dolgozott a ’90-es évek közepéig. Az 1995-96-os tanévben visszatért a tanításhoz: Budaörsi Zeneiskola tanára lett, majd – először óraadó tanárként – Törökbálintra került, ahol 2001 óta főállású tanár és igazgatóhelyettes. 2004-ben Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen közoktatási vezető és pedagógus szakvizsga, szakirányú szakképzettséget szerzett (forrás: http://www.szonyi-zeneiskola.hu).

Tanulás és kihívás minden zenész életében kell, hogy legyen! Ettől fejlődik, változik s ez által lesz egyre élvezetesebb a zenei játéka is. Itt a TrombitaGuru oldalán már több karriert is bemutattunk. Amiért viszont mindenképpen szerettünk volna Filkey Péterrel interjút készíteni, az annak a szenvedélynek a híre, amely hozzánk is elért.

Diákként sok mindent kipróbált, ifjú felnőttként is sokszor kilógott a sorból. Eltért a véleménye az átlagostól, mert a vágyaira hallgatva élte az életét. Ma, trombita tanárként pedig ezeket a tapasztalatokat adja át tanítványainak.

Tudom, hogy jól zenélni csak természetesen, lazán és szívből lehet, ezért az órák előtt igyekszem feloldani a gyerekeket. Még nem fordult elő például, hogy ne kérdezném meg tőlük egyenként, hogy telt a napjuk. És ők mesélnek: megnyílnak és elengedik a napi feladatokat. Muszáj így bánnom velük, kell az odafigyelés, a türelem, a megértés. Ahhoz, hogy valaki jól zenéljen, meg kell találni saját stílusát – nekem ez sokáig tartott. Ők ezzel szemben nagy előnyben vannak: a klasszikus zenei alapokat már itt az iskolában megtanulják, én pedig arra törekszem, hogy minél több zenei irányzatot és stílust becsempésszek az órákba… Sőt, fontosnak tartom, hogy azt is hallják, hogyan gyakorol, játszik a tanár. Az ilyen irányú ösztönzésben is rengeteg energia van: biztatom őket a közös gyakorlásra, játékra, arra, hogy minél több koncertre járjanak, s keressék a lehetőségeket.

Én annyira szerettem játszani, hogy amikor megismerkedtem a trombitával, minden mást félretettem. Mivel nem volt fúvós előképzettségem, beiratkoztam a VI. kerületi zeneiskolába, ahol 1 év alatt felkészítettek a konzervatóriumra. Sztán Tivadarnak köszönhetően egy év alatt tanultam meg három év anyagát csak azért, hogy még tovább léphessek, és még többre legyek képes. A sikeres felvételim után pedig már a nyarakat sem bírtam ki fellépések nélkül.

Amikor én voltam diák, egész más módszerekkel tanultunk. Sokkal kötöttebbek voltak az órák, másképp tanítottak tanáraink is. is. Én Borst Rudi bácsinál tanultam, aki mentorom és felkészítő tanárom is volt egyben. De nála csak a klasszikus volt a nyerő. A konzis évek alatt egy nyáron összebeszéltünk a haverokkal, hogy menjünk le a Balaton-partra zenélni, haknizni. Alapítottunk hát egy quartett-et, ami bőgő, zongora, dob és trombita felállásból állt. Nehéz lehet ma elhinni, de ez az összeállítás kuriózumnak számított abban az időben. –  Szinte az egész nyarat végig zenéltük. Utolsó állomásunk a Rádió üdülője volt. Annak rendje-módja szerint elkezdtünk játszani, amikor egyszer csak feltűnt Rudi bácsi. Ő, aki nem rajongott sem a jazz-ért sem más, könnyűzenei műfajért. Hogyan került oda? Éppen ott volt a nyaralója. Meghallotta a zenét, a trombitaszót és jött. Aztán amilyen gyorsan odaért, legyintett ránk egyet és már ment is el…