Termékek Menü

Interjú dr. Hontvári Csabával – zenetörténetről, iskolákról és a kifogyhatatlan inspirációkról

Interjú dr. Hontvári Csabával – zenetörténetről, iskolákról és a kifogyhatatlan inspirációkról Hontvári tanár úrral egy novemberi délután találkoztunk a Győri Széchenyi István Egyetem Zeneművészeti Intézetében. Beszélgetésünk fő témája azon az érdekes elven alapuló tézis volt, melyet Csaba a ’Nemzeti iskolák, stílusok a trombitajátékban’ című doktori értekezésében fejtett ki.

Mint a téziseiben írja: A magyarországi rézfúvós kultúra döntően a német iskola nyomdokain született meg és fejlődött az elmúlt századok folyamán. Mai zeneoktatásunk ugyanakkor mind intézményes formáit, mind módszertani irányelveit tekintve a francia zenepedagógia struktúrájához. alapeszméihez és célkitűzéseihez áll közelebb.

A vizsgálat [doktori értekezés] rámutat a XIX. századi francia trombitaoktatás és az Arban nyomán létjogosultságot nyert felsőfokú kornettképzés determinálta kétarcúság gyökereire, a francia iskola fejlődését nagyban meghatározó kettősségnek, a párhuzamosan fennálló hagyománytiszteletnek és a progresszív gondolkodásmódnak okozataira is.
A téma nagyon izgalmas, ám a beszélgetés akkor vált igazán gördülékennyé, amikor Leonard Bernstein zene és nyelv kapcsolatával foglalkozó előadásaira, ill. az ott megfogalmazottak Hontvári tanár úr értekezésére gyakorolt hatására tértünk át.
E szerint: a zene, a zene kifejezhetőségének elemei a nemzetek beszéd és nyelvi különbözőségeit minden korban magukon hordják, viselik. Mindezt pedig a trombitajátékon keresztül vizsgálva azt mondhatom, tényleg egy tartalmas délutánt tudhatunk magunk mögött.

Tényleg valós, hogy az egyes nemzetek trombitajátéka eltérő lehet, mert más a szókincsük?

– teszem fel végre a kérdést, bár őszintén szólva egy kicsit bátortalanul…
Én azt gondolom, hogy nyelvkultúra és zenekultúra nagyon is összefügg. – mondja Csaba. – Ezt a felfedezést természetesen nem én tettem, hanem Leonard Bernstein.


 

Régi előadásaiban, a ’Megválaszolatlan kérdés’ sorozatában szemiotikával, szemantikával valamint a zene szerkezeti sajátosságával foglalkozik.

Igen! Ezt Leonard Bernstein: A megválaszolatlan kérdés c. könyvének fülszövegében így olvashatjuk: „Honnan jön a zene? Milyen a zene? Kinek a zenéje? Mit és hogyan akar kifejezni, hová tart a zene? A nyelvből, a mindenki által ismert és értett nyelvtanból, beszédből, irodalomból vett párhuzamok.” – a szerk.

A legnagyobb hatással azonban az volt rám, amikor a nagy karmester előadásait nézhettem – veszi vissza a szót a tanár úr. – Bernstein egyik ifjúsági hangversenyén, amikor a különböző népek nyelvi sajátosságaival és ehhez kapcsolódóan nép- és műzenéjükkel foglalkozott, a matinét ugyan Mozart szimfónia-részlettel kezdte, ám első népzenei szemelvénye nem volt más, mint egy magyar népdal, amit saját zongorajátékával kísért. Ezzel az énekkel demonstrálta ugyanis a magyar hanglejtés alapvető jellegzetességét: a szavak, mondatok első szótagjára eső hangsúlyozást. A dalt a publikum lélegzetvisszafojtva figyelte. Bernstein a külföldre szakadt hazánk fiainak angol nyelvben megjelenő akcentusának parodizálásával folytatta. A II. világháborút követően az Egyesült Államokban tevékenykedő nagy magyar karmesterek, Széll György, Doráti Antal, Solti György, Reiner Frigyes sajátos kiejtése még ott csengett a közönség – különösen a komolyzenében már jártasabb szülők – fülében, így a parodizálás gyorsan mosolyt csalt az arcokra. Az ezt követő Bartók idézet azonban tökéletesen érthetővé tette a magyar nyelv, népdal és a nagy zeneköltő kompozíciói között rejlő mély kapcsolatot.

Ezt követően a francia nyelv és népzene alapvető sajátosságaival foglalkozott, kiemelve az egymást követő szótagok kiegyenlített.
Az olasz népzene, s vele párhuzamosan a műzene ugyanakkor érzelemgazdag dallamosságával ejt rabul.

 

 

A különbözőségek nem csupán a nyelvben és zenében követhetőek nyomon. A tánckultúrában is meghatározó a sajátos esztétika, logika és rendszer.

 

S hogy visszatérjünk a hangszeres zene, azon belül a trombitajáték szépségeire...

 

Miért olyan meghatározó hát ezek tudatos ismerete? 
Ezek olyan fontos esztétikai elemek, melyek nagyban meghatározzák, hogy a tanárok milyen didaktikával próbálják a kicsik, a tanulók hangszerhez való közeledését irányítani. És tulajdonképpen, hogy mi jelent(het)i számukra a szépet, abban az országban és korban, ahova születtek.

A trombitajátékra vonatkoztatva elmondhatjuk, hogy manapság a klasszikus zenében inkább a nagyobb furatú, testesebb hangszereket tartjuk előnyben. Ezt tartjuk szépnek, hajlékonyabbnak, a mindenkori hangzáskörnyezethez könnyebben alakíthatónak.
Régebben keskenyebb furatú hangszerekkel játszottak, amelyek fényesebb, átütőbb hangszínnel bírtak. Korabeli felvételek hallgatásakor gyakran előfordul, hogy az első hangok, frázisok mosolyt csalnak az arcunkra, azonban hamarosan ráeszmélünk a valódi értékekre, a karakteres tónus átütő erejére. Gondoljunk csak az 50-es évek francia előadóira, műveikre…

Példáként említhetjük Raymond Sabarich hangszerjátékát és etűdjeit – egyszerűen zseniális, amit a párizsi Conservatoire egykori tanára, Maurice André mestere alkotott.


 

magyar (trombita)iskola kapcsán nyelvünk lágysága meghatározó szereppel bír.

Olykor-olykor bizony kritika éri a magyar rézfúvósokat, elsősorban német zenekarokban, miszerint nem tudunk megfelelően kemény hangindítással, artikuláltan játszani. 
Hát igen, ugyanis lágyabb az anyanyelvünk! Lágyabb, mint akár a német, akár a francia. Ez nem azt jelenti, hogy a német fúvósok mindig keményen játszanak, csak azt, hogy kisebb erőfeszítéssel képesek a határozottabb, karakteresebb artikulációkra. Ez viszont a hangzás esztétikai megközelítésére is jelentős hatást gyakorol.

Vagy nézzük az angolt, ami ugyan alapvetően lágyabb a több germán nyelvnél, ám tud meglehetősen konkrét és pergő is lenni. Ez által az ő nyelvük és zenéjük is színgazdag, karakteres. Vegyük például a szigetország brass band, azaz rézfúvós-zenekari kultúráját, annak nemzetközi hatásait.

 

A brit fúvószenekaroknál nagyon fontos elem a vibrato,

magyarul vibrálás, amely egy olyan zenei effektus, ahol a hangmagasság egy zenei hang megszólaltatása során is gyorsan és periodikusan, hullámszerűen változik, ezáltal dúsítva a hangzást. Fantasztikus, ahogy 25-30 muzsikus mindegyike – nemcsak szólistaként, de az együttjáték során is – egyszerre, homogén módon képes vibrálni, mindezt többféle sebességi fokozatban és amplitúdóval, állandó lebegést adva ezzel a zenekari hangzásnak.

Dr. Hontvári Csaba tanár úr

 

A trombitaguru bejegyzéseiben sok tanítható és tanulható módszerről írtunk már. Most azonban úgy érzem, egy nehezebb hangvételű dologhoz értünk. Nyilván könnyebben tanítható mindennek a zene-elméleti része.

 

De a gyakorlatban ezt hogyan képzelhetjük el? Tanítható egyáltalán francia, német vagy éppen magyar stílusú trombitajáték?

Úgy gondolom, hogy a mi korosztályunk főiskolás évei alatt adódtak az első lehetőségek arra, hogy a Lajtán túlra merészkedjünk egy-egy sikeres próbajátékoknak köszönhetően. Gondolok itt Kelemen Csabára, Tarkövi Gáborra, Nagy Major Zsoltra, vagy a tubás Szalai Csabára.
A lehetőségek ma szinte korlátlanok. Most abban a helyzetben vagyunk, hogy a legjobb diákok már a szakközépiskola után külföldre mennek. Megjelennek ugyan a Zeneakadémia vagy a vidéki főiskolák felvételijén, de nem biztos, hogy velük mint jövőbeli beiratkozó diákokkal tudnak számolni az intézmények.

 

Vannak kedvelt sztártanárok is Nyugat-Európában,

akikhez előszeretettel mennek tanulni a fiatalok.
A világ virtuális értelemben is kinyílt. Az internetnek köszönhetően óriási mennyiségű információ érhető el otthoni karosszékből, sőt az okostelefonoknak, táblagépeknek köszönhetően bárhol, bármikor. A követendő példák, minták, értékek – de vigyázat, mellettük a kerülendők is(!) – egy-két kattintással elérhetőek. 
S az igazán izgalmas dolog akkor következik, amikor a tanuló kedvet kap, és megpróbálja ezeket reprodukálni, jobb esetben pedig saját stílusába építve meghaladni.

Gyakran tapasztaljuk Magyarországon, hogy az itthoni magyar minőségi oktatási rendszerből kilépve külföldön próbálnak szerencsét a fiatalok. A zenei karrier esetében azonban úgy látom, hogy sohasem negatív kritikaként csapódik le ez a jelenség, sokkal inkább jellemző a büszkeség – mind a diák, mind a tanár, mind pedig az ország részéről…

Ez bizonyosan így van! Látnunk kell, hogy nagyon sok a tehetség hazánkban. Ugyanakkor országunk meglehetősen kicsi, így a felvevőpiac is meglehetősen korlátozott. Az elhelyezkedési lehetőségek is szűkülnek. Ez az egyik oka, hogy nyugaton próbálják ki magukat a fiatalok, sőt, meg is kell, hogy próbálják!

 

Szerencsére a zenében nem szorulnak be a magyar nyelv okozta határok közé.

Ugyanakkor látni kell, hogy van egy sajátos megközelítésünk, esztétikai ideálunk. Úgy gondolom, Magyarországon az elitképzést priorizáljuk, és ez nem túl jó. Büszkék lehetünk ugyan zeneoktatásunkra, ám az igazi tehetségek más hagyományokon, oktatási rendszerekben, módszereken nevelkedve sok esetben bizony még messzebbre képesek eljutni. Gondolhatunk itt akár Mnozil Brass osztrák rézfúvósaira..
Nyugaton a közös zenélésnek sokkal nagyobb hagyományai vannak, mint nálunk. Be kell látnunk, hogy az együttesek szintjén nem tudunk olyan színvonalat hozni, mint a jobb nyugati zenekarok. Talán a zenekari iskolán alapuló kultúra miatt is – gondolok itt Németországra, Ausztriára vagy az angolokra, ahol gyakorlatilag a második órától a zenekarban ül a gyermek.

 

A mi oktatási rendszerünk és kultúránk ettől jelentősen különbözik.

Alapszinten a Kodály-módszer és a hangszeres tanítás, felsőbb szinteken pedig a differenciált szolfézs és zeneelmélet oktatás, a kamaraórák száma és súlya, no, meg a zenekar sajnálatosan nem képeznek olyan egységet, mint pl. Ausztriában, ahol alapszinten a zenekari szövetségek határozzák meg az irányokat, a vizsgáztatás rendjét, követelményrendszerét. Felsőfokon pedig már az órarendet is: az órabeosztások alkalmával első helyen a zenekari óra áll, minden mást ehhez képest kell beosztani. 
A differenciált oktatás alapvetően egy francia „szabadalom”, a párizsi Conservatoire 1795-ös alapításakor határozták meg az intézmény alapvető és egységes oktatási módszereként, amelyben szigorúan kettéválasztják a technikai képzést a zenei képzéstől. Itt csak a hangszeres órákra gondolok, de alapvetően az elméletképzést sem vonhatjuk ki ez alól.

A hangszeres technikák megalapozásához legtöbbször motorikus szekvenciák sorát használják az intézmény vezetése által is elvárt tanári publikációkban, azaz hangszeres iskolákban. Ugyanakkor látnunk kell: Arban kornettiskolája mind a mai napig a legnagyobb példányszámban elkelt mestermű, amelyen trombitás generációk egész sora nőtt és nő föl mind a mai napig. Nem véletlen, hiszen fizikálisan az ilyen jellegű gyakorlatok képesek talán a leghatékonyabban kondicionálni a szervezetünket, izmainkat, érzeteinket, gondolkodásunkat arra, amit éppen technikailag végre kell hajtanunk a hangszerjáték során. Persze az iskola végén virtuóz előadási műveket is találunk, melyekben kipróbálhatjuk az elsajátított technikai elemeket, és fejleszthetjük stílusérzékünket, zenei gondolkodásunkat.

Ezzel szemben a német etűdök – legyenek bármennyire szekvenciális elvre épülők – mindig hangnemi struktúrában helyezik el a technikai elemeket, ezzel is aláhúzva a zenei gondolkodás, formálás és a technika-fejlesztés szimultán voltának fontosságát.

dr. Hontvári Csaba és Tóth László CarolShop tulajdonos


Egy záró kérdésem maradt. Egy olyan kérdés, melyre zenetanárok, diákok is várják a választ. Több évtizednyi tanítás, egyéni oktatás és zsűrizés után dr. Hontvári Csaba honnan veszi az inspirációkat?
Nagyon jó a kérdés!